Halk lépés mely lekoppan az árva
Földek peremén
Zúgolódva és zajongva várja
Csókok vörösét
Fekete szívek omlós tetején
Virágoztál mint múló tünemény
Megírtad a gondtalan dalokat
Csupaszon húztál égig falakat
Mint hitegető, sérült barát
Bennem neveled gúnynak súlyát
Idehoztál, mert dől a zápor
Haza vágyom a gondtalan mámor
Reménykeltő csokrai elől
A lelked a gátam
Melyet lobogó énnel találtam
És bezártam üres katlanom
Száz virágzó alkonyon
Látható és tapintható gondolatokkal feszültünk egymásnak. Minduntalan küzdöttünk, de a pillanat apró töredéke alatt megváltoztunk, többet nem beszéltünk, percek vagy órákig folytak a könnyek és történetünk utolsó dalát nyögte a kiolthatatlan vakító fény
Élet, könyörögve kérlek, hogy fújd a szellőt mely szépít
Én élek, míg ifjú szívem illatmámor tépi